Napló...csak úgy...

Vagyis Fáni, Fánika, az új családtag. Négy hónapos a kutyus és mindenféle szempontból még csak most tanulja az életet. Szeretni, hízelegni már nagyon tud. Amikor nem alszik, lelkesen követ mindkettőnket és nagyon kíváncsi. Akaratlanul is találó nevet választottam neki. Mindent meg kell néznie, szaglásznia. Elhatároztam, hogy azért, amennyire tudok, engedelmes kutyust szeretnék nevelni belőle. Nagy előnye, hogy hívásra azonnal odajön, ami így hangzik: Fáni, gyere és már szalad. Nappal köztünk van, szabadon ki be járkál a házban, de éjszakára ha tetszik neki, ha nem, az előszobában alszik egy kosárban. Tiltakozik néha egy kicsit, de nincs mese, - van tapasztalatunk bőven az előző két kutyával - jobb ha tudja hol az éjszakai helye.

Itt éppen a kopár, kiszáradt kertben bóklászik.

A nagy medvetalp levelek mellett látszik, hogy milyen kicsi.

Nehéz fényképezni, mert mint itt is, mindig kiugrik a képből.

Félsiker, egy elkapott pillanat.

Ez is a méret érzékeltetésére készült, bár a fotel jó nagy.

Itt egy kis simiért ágaskodik, a fényképezőgép a másik kezemben volt, legalább három képből ez az egy lett jó.

Remélem Fánika jól érzi magát nálunk és hosszú életű, okos kutyussá fejlődik. Amúgy nincs baj az okosságával, nagyon figyelmes és gyorsan tanul.

A képek nem jelennek meg. Ez van.

Egy igazi kis tündérkére vigyázok ma pár órát, amíg az anyukája a dolgait intézi. Kivételesen a nagyi sem ér rá, majd a nagypapa fog később felváltani.

Azért írtam, hogy tündérke, mert az. 16 hónapos kislány és csupa mosoly. Eljátszik a járókájában egyedül, jókat sikongat és nevetgél és nagyon örül, ha közben közben beszélgetek hozzá kicsit. Láttam már máskor is, hogy az anyukája nagyon rugalmasan, természetesen neveli, nincs világra szóló felhajtás körülötte, de nagyon szeretik.

Bátran mondhatom így kéne viselkednie minden életre való kis babának. Tízórait adtam neki, tisztába tettem (azért ez a maga idejében jobban ment, vagy csak nagyon ügyes akarok lenni) és időnként megkínálom az italával, nehogy szomjas legyen. Szépen elaludt magában, játék közben, gügyörészve. Nagyon aranyos.

Még holnap is jövök. Na, ilyen jó és vidám babához bármikor.

Eddig bele sem gondoltam, hogy kisgyerekek közt is lehet szimpatikus és kevésbé szimpatikus, mert ugye minden gyerek aranyos. Ez igaz, de azért nem mindegy, hogy képes egyedül is vidáman és nyugodtan eljátszani vagy pedig azonnal nyűgös, ha nem tud egy hadseregnyi felnőttet mozgósítani maga körül.

Az biztos, hogy a szülőknek is sokkal jobb és könnyebb, ha a baba kiegyensúlyozott.

A napló az napló és egy naplóba ugye, sok minden belefér. A nem éppen pozitív tapasztalat is.Több éves naplóírási tapasztalataim nem sok izgalmat mutatnak. 

Első kérdésem (a többit nem fogom számozni) az lenne, hogy miért van az, hogy az idő múlásával minden jó elromlik, minden lendület megtörik, minden érdekes és élvezetes dolog elszürkül, minden jóleső tevékenység megkeseredik, minden örömbe felhő vegyül? Ez egyáltalán nem arról szól, hogy pesszimista lennék, ez pusztán tapasztalat.

Kezdetben nagy lendülettel és élvezettel vetettem magamat az internetes naplóírásba és sok örömet is találtam benne. Én úgy képzeltem az egészet, hogy mivel általában mindenki szeret egy megszokott helyen írni és kíváncsi rá, hogy mások mit tesznek hozzá a gondolataihoz, ezért nemcsak ír, hanem visszatér megnézni a reakciókat és ha van mondanivalója, válaszol is. Ebből aztán kialakul egy kis kör, némi párbeszéd, virtuális ismeretségek, visszatérő szórakozás. Ez valóban így is van, egészen addig, amíg valami miatt meg nem törik a varázs. Véleménykülönbségekből, vita, vitából veszekedés, veszekedésből harag, majd az egészből valami sportféle alakul, oda vissza vagdalózás, "én oldalam, te oldalad" és vége az örömnek, az élvezetnek, a nyugalomnak és ezáltal a virtuális szórakozásnak. Ennek nem kéne így lennie, a virtuális térben ismeretlenül békében is lehetne ellentétes véleményeket cserélni, de nem lehet. Így aztán a legjobb, legizgalmasabb blogtér is először acsarkodás színterévé válik, majd kiürül, eltűnnek a békésebbek és ellaposodik az egész. Így jártam én is, megszokott kedvenc blogteremmel és virtuális társaságommal. Még visszatértem egy korábbi kedvenc helyemre, talán ott újra alakulhatott volna valami, de az meg megszűnt.

A menekülés és az újrakezdés meg nem akar elindulni. 

Tehát, az olyan ember, aki szükségét érzi az írásnak, vagy egyszerűen csak megszokta az internetes naplóírást továbbáll és próbál másik helyet keresni. A másik hellyel mindig az a baj, hogy ott ismeretlenként indul és hiába vár napokig, hetekig, hónapokig, hosszú hónapokig, hogy valaki észrevegye és szóljon hozzá. Azt még értem, hogy egy darabig ismeretlen, na de hosszú, hosszú ideig. Van olyan oldalam, ahol egy évnél hosszabb ideig sem szóltak semmit.

Lehet, hogy az internetes napló is csak olyan napló, amit magamnak írok, beleírom a gondolataimat és beteszem a fiókomba? Az internet segítségével viszont a napló zártságából egy kis ablakot nyitottunk a világra. Mi lehet a titka annak, hogy az ablakon csak egy - egy helyen kívánnak mások is benézni, a többi helyen pedig magányos marad a naplóíró?

Ha az összes kisebb nagyobb, hosszabb rövidebb próbálkozásaimat összeszámolom, kitesz több, mint 10-et, ebből egyetlen helyen sikerült igazán állandó olvasókat és beszélgető partnereket és némi kis népszerűséget találni, ami élvezetet és örömet okozott. További két helyen még az elsőhöz képest gyengébben, de működött egy ideig valami hasonló, aztán vége. 

Felvetődik a kérdés, hogy miért hagytam el azt a helyet, amit szerettem és ahol jól éreztem magam. Az egyik ok nem az én hibám és önmagában még nem is ok, csak a járulékaival együtt. Nagyon nagy többségbe kerültek a politikai tartalmú írások, ami nem baj, hiszen közéleti portál, csak egy idő után a véletlenül már nem politikai célzatú írásokra ügyet sem vetett senki, pedig korábban volt zene, könyv, film, vers, novella, bármit meg tudtunk beszélni. A politika túlburjánzása szomorú hozadékot vonzott magához, ahogy az ország, a portál is szétszakadt, kormánypárti és ellenzéki vitatkozókká vált a társaság, ami még mindig nem lenne baj, de az már igen, hogy haragba, gyűlölködésbe, anyázásba, gyalázásba, durva személyeskedésbe fordult.

Ebből következően az már az én hibám, hogy én képtelen vagyok eltűrni a személyeskedést, a mocskolódást, és azt ha kitalált dolgokat terjesztenek rólam. Nem azért, mert gyáva vagyok és nem tudok visszavágni, hanem azért, mert méltóságon alulinak tartom, pusztán emberi mivoltomat sérti és azt is csak azért, mert én sosem viselkedem így, tehát miért szórakozik velem bárki is, ha én nem teszem.

Hát ez az én virtuális bánatom. Tartós munkanélküli vagyok, minimális anyagi lehetőségek birtokában bezárva egy nagyon szűk világba és a kitekintést, az egyedüli társas foglalkozást, szórakozást a naplóírás jelentette és jelentené számomra. Nem vagyok magányos, magának való alkat, nekem nem elég, mint sokaknak, hogy leírom, amit gondolok, én azt szeretném, ha olvasnák is, szólnának is és én is szólhatnék azokhoz, akik olvasnak és akiket ezért én is olvasok.

Hát csak ezt akartam kiírni magamból. No meg azt is, ha nincs olvasottság, nincsenek partnerek, akkor nincs inspiráció, nem tudok írni, elmegy a kedvem, a lendületem, az érdeklődésem...

Jó kifejezés, ennek értelmében bármit össze lehet hasonlítani valamivel...

Az unalom vagy unatkozás eléggé negatív kifejezés, nem vet jó fényt rá, ha valaki kijelenti magáról, hogy unatkozom, mert általában értelmes ember nem unatkozik.

Ha megpróbálok bizonyos helyzeteket "összehasonlítani", akkor talán más színben tűnhet fel a "unatkozom" kifejezés, mert ugye minden relatív.

Azt mondom, hogy életem korábbi folyását tekintve a jelenlegi feladataimhoz képest sok mindent csináltam az természetesnek hangzik. Munkám volt, otthon elvégeztem a háztartási munkákat, és gyerekeket neveltem, látogattam a szüleimet, összejártam a barátaimmal, és még sorolhatnám. Mondhatom mozgalmas volt az életem, nem unatkoztam, mindig volt valami elfoglaltságom.

Ehhez képest, hogy pusztán a minimális háztartási munkákat kell elvégeznem itthon, utána azt csinálom, amit képes vagyok kitalálni magam számára, akár azt is mondhatom, hogy unatkozom, főleg ha azt nem hagyom figyelmen kívül, hogy a munka az életem fontos része, a váza volt. Úgy, mint a testnek a gerincoszlop, a munkára épült az életem, a munkám miatt érezhettem hasznosnak magam. (hogy fontos volt e, az szintén relatív, hiszem ha nem én, más elvégezte volna, vagyis nekem volt fontos) Az életem többi részéhez szükséges jövedelmet, biztosítékot a munkával szereztem, azaz jövedelmem volt a munka által.

Tehát, ha azt nézem, hogy hiányzik a munkám, nélküle fél ember vagyok, akár azt is mondhatom,hogy nélküle "unatkozom", egy nagy rész hiányzik az életemből, az elfoglaltság, a hasznos és eredményes elfoglaltság egy űr az életemben.

Ha azt mondom, hogy igyekszem magamat bármivel elfoglalni, abban az időben is, amikor korábban munkába jártam, akkor azt mondhatom, igyekszem és nem unatkozom.

Mindenesetre azért elég nehezen birkózom ezzel a relatív unalommal, de nem azért, mert nem tudom elfoglalni magam.

Régóta foglalkoztat egy másik fogalom szerintem relatív volta. Az unalom - kontra munka csak bevezetésül szolgált, mintának a gondolatmenetem követéséhez.

Kezdem érteni, hogy olyan nagyon sok ember miért nem figyel fel a szegénységre, sőt sokan  nem akarják elhinni, hogy a szociológusok szerint közel három millió ember él szegénységben. (lehet, hogy a szám azóta túlhaladott, naponta növekszik...)

Azért van ez így, mert a szegénység is relatív, attól függ milyen szemszögből nézzük, hogyan közelítjük meg a kérdést.

Létezik a fogalom, hogy életszínvonal. Nagyjából azt jelenti, hogy egy személy vagy egy család eljut a mindennapjait tekintve egy olyan szintre, ahol jól érzi magát, megfelel az igényeinek, megszokja és ezt a színvonalat folyamatosan, hosszasan tartani tudja, biztonságosan, előre kiszámíthatóan tartani tudja.Azért tudja tartani, mert állandó, kiszámítható jövedelme van, amire támaszkodhat, amit a lehetőségeihez mérten beoszthat. Régen az emberek ebben a megszokott biztonságban évtizedekig, akár egy egész életen át kiszámíthatóan leélhették az életüket.

Ez a helyzet megváltozott, folyamatosan csökkent a biztonságérzet, megjelent a munkanélküliség, egyre növekedett a munkanélkülik száma, mára pedig már odáig jutott az ország, hogy a dolgozó réteg munkája sem biztos, bárki bármikor elvesztheti.

A szegénység fogalma a csökkent életszínvonaltól a hétkrajcáros szegénységig változó, ezért sokan nem is tudják értelmezni. 

Miért relatív a szegénység? Azért, mert sok ember korábbi színvonalához képest már szegénynek érzi magát, pedig esetleg csak arról  van szó, hogy a meglévő jövedelmet nem tudja megfelelően elosztani. Nem tanulta meg, mert nem volt rá szüksége, ugyanakkor pedig fogalma sincs, hogy az ő szegénységén túl, milyen az igazi szegénység és milyen sok ember él úgy, amit el sem tud képzelni.

Vannak emberek, akik panaszkodnak, sírnak, keseregnek, hogy mennyi nehézségük támadt az utóbbi időben. Közben pedig téliszalámi, francia sajt, félig rothadó drága gyümölcs van a hűtőszekrényükben, naponta rántott húst vacsoráznak, minden élelmiszerük, ami csak lehet a többszörösen drága bio termék. a gyerekeknek drága mobiltelefonja van, a fürdőszobában drága márkás kozmetikumok, tisztálkodási és tisztítószerek sorakoznak, sokat fogyasztó luxusautóval járnak, e mellett pedig sóhajtoznak, hogy nem tudják fizetni a számláikat, mert nem kerül rá pénz. Ugye nem kell végigvezetnem, hogy mi mindent lehetne a megváltozott körülményekhez igazítani és akkor talán még lehetne egyensúly és jutna a számlákra is?

Ez még nem szegénység és az ilyen embereknek fogalma sincs, milyen az, mit is jelent konkrétan, amikor az emberek mélyszegénységben élnek. ( a téliszalámi, az okostelefon és a luxusautó nem áll arányban azzal a panasszal, hogy valaki nem tudja fizetni a számláit, itt még lehetne valamit változtatni)

Aki nem tudja fizetni a számláit, mert tényleg annyira kevés a jövedelme, valóban csak vegetál, bizony esetleg zsíros kenyeret és paprikás krumplit eszik, vagy olykor még azt se, gyalog jár és egyszerű szappannal mosakszik. Nincs munkája, esetleg alkalmi munkát végez éhbérért, és alig van mit gazdaságosan beosztani.

Ugye mekkora különbség van "szegény" (aki csak nem képes tudomásul venni a változó körülményeket, az inflációt) és szegény között?

Ezzel szemben állhat egy másik nézőpont, milyen a szegénység más szemszögből nézve, a hivatalos oldalról nézve. "Mit vár el" az állam, szegénység címen? Hol állítja fel a határvonalat?  A hatóságok azt a küszöböt, amit elérve már valamilyen segítséget nyújtanak annyira alacsonyra teszik, hogy nehezen értelmezhető. Azt mondja van otthonod, van egy öreg autód, x forintot eléri a család egy főre eső átlagjövedelme, csinálj, amit tudsz, nem vagy érdekes. Az már más kérdés, hogy a körülményeket is figyelembe vehetnék. 

A legtöbb jelenlegi munkanélkülinek volt kiszámítható jövedelme, természetesen még van otthona, esetleg van egy öreg autója, de ezekért egykor megdolgozott, adózott jövedelemből, az általa megkeresett pénzért vette, ezekbe a dolgokba nem tud beleharapni, a maradék létalapját képezik, semmi közük ahhoz a körülményhez, hogy most nincs munkája és nem tudja az életét normálisan fenntartani. Itt megint csak kiderül, hogy a szegénység relatív, egy másik szemszögből nézve a szegény sem elég szegény.

relatív jelentése: máshoz viszonyított, viszonylagos...nagyon megtetszett nekem ez a kifejezés, tudnám még folytatni az összehasonlításokat, de most a mindennapi életünk problémái közül ezt tartom fontosnak és figyelemre méltónak. 

Mindenki ahogy tudja, éljük a magunk életét és sokszor nem gondolkozunk el kézenfekvő dolgokon, meg se próbáljuk értelmezni, amit olvasunk, amit hallunk. Számomra megdöbbentő, hogy vannak emberek, akik ha felteszik nekik a kérdést, hogy szerintük jó-e az, ahogy jelenleg élünk Magyarországon, azt válaszolja, hogy igen, neki jó. Az ilyen ember vagy süket és vak, vagy téliszalámis szegény, vagy olyan szerencsés, hogy megteheti, hogy csak önmagával foglalkozik és magával elégedett, de az orránál nem lát tovább.

Először is előrebocsájtanám, hogy megszűnt a blogtér, ahol korábban írtam ezt az egyszerű napló jellegű blogot. Adva volt ez a már ritkán látogatott hely és hallottam egy régi blogtárstól, hogy ő is itt szeretni írni, így hát itt nyitottam egy új hétköznapi naplót.

Téma nincs meghatározva, írok, ahogy jön és ahogy kedvem van, na meg némi mondanivalóm. A nick egyszerű, a keresztnevem becéző formája. (mögé azért került egy 2-es, mert talán van már itt másik Gerti is) Aki ezt a blogot kötni akarja a régiekhez, az az ő dolga, aki újként ismer úgyis jó. Nem csak a helyhiány miatt csináltam újat, hanem azért is, mert magamban szükségét érzem, belső késztetésként, hogy igazi naplót írjak, mondanivaló és mindenféle üzenet nélkül.

A hétköznapjaimban sok minden ugyan nem történik, de ki tudja mire lesz jó, nem napi rendszerességgel, de időnként néhány sor. Mondhatnám, minden nap egyforma, de azért néha csak történik valami. Miért kell egyáltalán naplót írni és miért nyilvános egy napló? Nem tudom. Ha már egyszer itt az internet, hát miért ne. Valamikor a 90-es évek elején (szerintem, de lehet, hogy nem jól emlékszem) elkezdődött egy folyamat, egy igény, legyünk nyitottak, befogadóak, kezeljük pozitívan a minket érő impulzusokat. Nekem ez mindig is tetszett.

Sajnos mostanában úgy érzem kezd a folyamat a visszájára fordulni. Kezdünk újra bizalmatlanok, zárkózottak, befelé fordulók lenni. Az okra nekem vannak tippjeim, de mint mondottam ez csak személyes, hétköznapi napló.